
A Pecha Kucha Night Budapest és a Kortárs Építészeti Központ köszönti a 2. születésnapját ünneplő Budapest New Technology Meetup-ot!
Ez elég jelentős esemény, Bujdosó Attilától kaptam a meghívót, köszönet érte!
Julien De Smedt a legjelesebb fiatal európai építészek egyike. Korábban az OMÁ-nál dolgozott, most pedig saját ötvenfős irodáját igazgatja. Szerte Európában tervez, a BIG-gel közösen dolgozott a Mountain Dwelling-en, Dublinban úszó szigeteket rak a kanálisra, a cápafogas házát pedig még talán a MuMára is felpakoltam egyszer (nem). Tömören: a kortárs építészet kihagyhatatlanul izgalmas alakja. Tessék elmenni rá.
Épp a legfontosabb fórumon (itt) felejtettem el közölni majdnem. Azoknak a rokonoknak, ismerősöknek, barátoknak és üzletfeleknek, akik csak ígérgettek, akargattak, álmodoztak, DE valami mindig közbejött: holnap még egyszer utoljára kinyit a Szabó István kiállítás.
"Ezt látni kell"
New York Times
Mégpedig a Pecha Kucha alatt, kábé este fél nyolctól tizenegyig. Alatta és utána pedig lehet bulizni, mégpedig utoljára a Szervita téri házban, úgyhogy szerintem érdemes elmenni. Én is próbálok majd, a színház után.
Részletek itt.
A következő Pecha Kucha Night többszörösen jubileumi esemény lesz!
Most
lesz két éves a budapesti Pecha Kucha Night. Ráadásul szám szerint ez
lesz a tizedik Locsi-Fecsi Est. Mindezen felül a rendezvény egyben a
Kortárs Építészeti Központ búcsúbulija, a Szervita téri épületből való
kiköltözés előtt.
A tripla-jubileumot remek előadókkal, oldott és vidám hangulatban, a KÉK megmásíthatatlan környezetében ünnepeljük.
Igazi örömhírről számolhatok be mindenkinek, aki ritkán jár a Duna-korzó felé: minden különösebb hírverés nélkül megkezdődött a Petőfi téri Nagyboldogasszony orosz ortodox székesegyház hiányzó tornyának helyreállítása. A Jung József tervei alapján a 19. század elején emelt épület a második világháború óta áll csonkán - sokan már azt sem tudják, hogy valaha kettő volt az Ybl Miklós által épített díszes toronysisakok közül.
A világháború bombái többek között a közeli Belvárosi plébániatemplom egyik toronysisakját is elvitték, ám azt közvetlenül a harcok után helyreállították. Az ortodox templom teljes rekonstrukcióját évtizedekig akadályozta a hitvita: az épület eredetileg ugyanis a görögök temploma volt, és a felszabadítást követően került az oroszokhoz.
Mivel egyetlen hírforrást sem találtam, amely tájékoztatna a munkák megindulásáról, csak másfél évvel ezelőtti hírekre hagyatkozhatok: eszerint a sárospataki könyvek visszaadásáért cserébe a magyar kormány finanszírozza a torony helyreállítását. Jóllehet, a tulajdonjogi vita tudtommal nem zárult le, mivel a munka állami pénzből folyik, a gazda kérdése lényegében mindegy is. Úgy tűnik, hamarosan eltűnhet a főváros egyik utolsó világháborús foghíja. A torony újjáépítésével egyidőben nyilvánvalóan felújítják a homlokzatot is; remélhetőleg a jelenlegi semmitmondó szín helyett elegánsabb külsőt kap a templom.
Az aktuális állapotról egyelőre nincs fotóm; a kép a magyarorthodoxia.org honlapról származik.
Ezt kaptam, megkapjátok tik is.
RakPark!
Volt egyszer egy folyó, annak két partja, úgy hívták, hogy Duna part. Hajdanán köves volt, gyalogosok és lovak jártak rajta. Ahogy telt-múlt az idő, kövei megkoptak, a lovak is eltűntek, új járművek vették át a terepet. Az emberek sem merészkedtek már oda két lábon járva, és lassan hátat fordítottak szeretett folyójuknak. Azóta már csak képeslapokról nézik, messziről fotózzák ezt a szép folyamot, de hogy más városokhoz hasonlóan közelről is élvezzék? Elvetik a gondolatot.
2008-ban viszont lezárták a rakpartot, és elkezdték a budai főgyűjtő csatorna építését. A lezárt szakaszokon egyből megjelentek a város lakói. Ki szerelmesen andalogva, ki napozva, ki kutyájával, babakocsival, görkorival, biciklivel, horgászva és futva, vagy csak a folyóra egy nagyot csodálkozva. Közben az autóforgalom máshova terelődött, a NATO-csúcs miatt még a pesti rakpart sem működött. A várt káosz elmaradt, Budapest lakói megoldották, hogy másfelé, máshogyan menjenek.
Tetszik ez az állapot? Használnád a Duna- partod? Gyere 2008. november 2-án, a rakpart autóforgalomnak való átadása előtti utolsó vasárnap délután 3-kor a Batthyány térre! Egy flashmob rövid idejére megmutatjuk a városnak és a világnak, hogy a Duna partjára szükség van, de nem úgy, ahogy eddig.
Gyere el a családdal, barátokkal, szerelmeddel, ellenségeddel, görkoriddal, bicikliddel, kutyáddal, szobanövényeddel, akármiddel, és csináljuk együtt azt, amit egy modern, haladó város vízpartján csinálnánk! Ha autóval jössz, az sem baj, hiszen a vízpart mindenkié, csak a kocsit ne hozd magaddal a rakpartra:)
Kérjük, követeljük vissza a Duna-partot!
Ritkán teszek ilyet, de most beleolvastam egy konzervatív blogba :) és arról értesültem, hogy az V. kerület megbízásából egy kft. emberei megpróbálták eltakarítani a Szabadság téri sátor roncsait. A néhányak által emlékhelynek vélt valamiről korábban siránkoztam itt egy sort, és levelet is írtam Rogán Antalnak. Persze nem válaszolt senki, de most mégis történt egy próbákozás az eltakarításra! Hajrá Tóni! A kurucinfós hazafiaknak elsőre sikerült megvédeniük azt a szeméthalmazt, amivé a sátor mára vált, de remélem, Belváros-Lipótváros kitart.
A kép hetekkel ezelőtt készült - ma már rosszabb állapotban van.
Aki a részletekre kíváncsi, kattintsék.
Megvan a csütörtöki szerdai programod.
Időpont: 2008. október 8. szerda 20:20
Helyszín: KÉK - Kortárs Építészeti Központ Budapest V. kerület, Szervita tér 8.
Zene: DJ Nizar (Tilos)
Belépőjegyek korlátozott számban: 1000 Ft (1 ital)
Érkezz korán, hogy beférj!
A Kortárs Építészeti Központ, a Design Hét és a Design Terminal közös szervezésében.
Tajcsi szatyorral a japán pavilonban.
Mint azt a múlt héten - a szerénység látszatát is gondosan elkerülve - említettem, a velencei biennálén jártam (ez az új bejegyzések felette ritkásságának csak egyik eredője; a többiről később). Hát, mit ne mondjak, nagyon jó volt. Összehasonlítási alapom nincs, ugyanis, köztünk szólva, ez az első, amire kijutottam, de kezdetnek abszolút megtette.
Jean Nouvel idegen udvartartással találkozik.
Sajnos három napunk jutott mindenre, jóllehet ez az eddigi legnagyobb biennálé, csak nemzeti helyszínből van 56, plusz a többi kiállítás. Aki eljut, mindenképpen érdemes megnéznie a portugálokat a Canal Grande partján, tőle nem messze a sydney-i operaházat tervező Jorn Utzon életművét, a 'Towards Paradise' nevű kertet az Arsenaléban, és ha alkalma van rá, akkor a Zaha Hadid - Patrick Schumacher installációt. Utóbbit jómagam nem is láttam.
A vízen úszó tükörkocka piros hasából fa nő ki.
Kissé részletesebb és neutrálisabb cikkemet sok fotóval ld. itt. További olvasnivalók: Somlyódy Nóra a tranzit.blog.hu-n (1, 2), Szablyár Eszter a hétfői Népszabadságban (sajnos a NOL-on most nem találtam), Martinkó József az eheti ÉS-ben (én már olvastam egy részét :) és Kozma Zsolt a következő Műértőben. A kultura.hu-n pedig sztár lettem, hála Kollányi Petinek, haha.
FIAT típusú személygépkocsik az olasz nemzeti pavilon egyik makettjén.
2008. június 14-én, nyolcvanhat évesen elhunyt Edith Macefield. Az otthonában, úgy, ahogy szerette volna.
Az elmúlt hónapokban Edith akarata ellenére jelképpé vált. Nem sokkal ezelőtt apró, 108 éve épült seattle-i házában egy ingatlanfejlesztő képviselője kereste meg: a házat akarták megvenni tőle. Nem adta, azután sem, hogy a környék összes telkét felvásárolták, és azután sem, hogy a cég nem kevesebb mint egymillió dollárt kínált érte. 'Nem akarok elköltözni. Nincs szükségem a pénzre. A pénz nem jelent semmit' - mondta egy helyi újságnak tavaly novemberben.
Az ingatlanfejlesztő nem törődött a barátságtalan, magának való öregasszonnyal. Az építkezés megkezdődött, és lassan Edith zsebkendőnyi telke körül hatalmas, ablaktalan betonfalak emelkedtek. Edith rezignáltan fogadta az eseményeket. 'Átvészeltem a második világháborút, a zaj nem zavar.'
Bár senkit sem engedett be szívesen otthonába, az elmúlt egy év szokatlan örömmel lepte meg Edithet: barátra lelt a szomszédságában zajló építkezés egyik ellenőrében, Barry Martinban. Az elmúlt egy évben Barry viselte gondját; erre különösen azután szorult rá, hogy áprilisban hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála.
Gondosan megtervezte a temetését is, amelyet szintén Barry intézett, de a sajtóba semmi sem szivárgott ki. Nem tudni, ki örökölte az egymillió dolláros házat; Edith egyetlen fia tizenhárom évesen meghalt agyhártyagyulladásban. Edith rozoga kék autója még ott áll a ház előtt, és a kis üvegállatai is ott sorakoznak az ablakban.
Az első cikkek után, amelyek kitartásáról szóltak, ő maga is több tucatnyi levelet kapott, nemegyszer személyesen, virágokkal együtt kézbesítve, nem is szólva a róla beszámoló újságíróknak küldött levelek százairól. 'Nem vagyok hős' - mondta erről egy újságírónak. - 'Csak egyedül szeretnék lenni.' Egyetlen célja végül valóra vált: otthonában halhatott meg, abban az ágyban, ahol egykor az édesanyja is.
Forrás: seattlepi.com - a linket Józsitól kaptam.
A Pecha Kucha Night ötletgazdája a tokiói székhelyű Klein Dytham architecture. Astrid Klein és Mark Dytham találta ki 2003-ban, hogy legyen egy nyitott fórum, ahol fiatal tervezők találkozhatnak és széles közönség előtt bemutatkozhatnak (és hogy az akkor nyílt tokiói SuperDeluxe kulturális intézménybe minél több látogatót vonzanak).
Mint tudjuk, sok építész kezéhez könnyen odaragad a mikrofon és órákig képes beszélni. Erre a problémára a megoldás kulcsa a Pecha Kucha - amennyire egyszerű, olyan nagyszerű - szabályában van: minden előadó 20 képet vetíthet, mindegyiket 20-20 másodpercig. Tehát minden előadó összesen 6 perc 40 másodperccel gazdálkodhat, utána jön a következő. Ezáltal lényegre törő, pörgős előadásokat láthatunk-hallhatunk, az érdeklődés nem hanyatlik alább, ráadásul több ember juthat szóhoz.
Pecha Kucha (fecseg-locsog, japánul) sikerét az okozta, hogy igény van olyan fórumra, ahol bárki bemutathatja a munkáját, és ehhez nem kell galériát bérelnie vagy a lapszerkesztők kegyeit keresni. Az oldott hangulatú Pecha Kucha esték receptje olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy Tokió után világszerte több mint 100 nagyvárosban kezdtek hasonló rendezvényeket szervezni. Többek között Budapesten…
(...)
Eddig a KÉK hírlevele. A Klein-Dythamról írt bejegyzést ld. itt. Magam is megyek, szal gyertek.
Madonna és Justin Timberlake közös új száma, a 4 Minutes klipjének központi motívuma egy gyorsan mozgó, töredezett síkokból álló felület, amely bekebelezve felbontja a dolgokat, és láthatóvá teszi belsejüket.
Nem tudom, hogy a karitatív tevékenységeken kívül esetleg Madonnát (vagy Justint?) is foglalkoztatja-e az építészet, mindenesetre nem nehéz felfedezni e motívum eredetét. A 'folding' néven ismert építészeti irányzat korunk legkedveltebbjei közé tartozik, mind a szakma ismert nevei, mind a feltörekvő fiatal generáció körében.
McBride Charles Ryan Architects: Klein Bottle House (2007), Victoria, Ausztrália. Kép: John Gollings, e-architect. A házról szóló korábbi bejegyzést ld. itt.
Maga a szó, 'folding' tulajdonképp hajtogatást jelent - az origami az a 'profán' metódus, amit a leggyakrabban összefüggésbe szoktak hozni ezzel az eljárással. A technikára nem ritkán a 'wrapping' (csomagolás) kifejezést is használják, a 'wrapping architecture' azonban informatikai szakkifejezésként is ismert, így tévedésekre adhat lehetőséget.
Christo és Jeanne-Claude: Becsomagolt Reichstag (1971-1995), Berlin. Kép: Wolfgang Volz, Christo
A technika építészeti megjelenését a kilencvenes évek elejére szokás tenni, de világszerte népszerűvé csak a millennium környékére vált. Gyökerei azonban jóval mélyebbre nyúlnak vissza, például a képzőművész-házaspár, Christo és Jeanne-Claude alkotásaira. Az archinect vonatkozó fóruma szerint nagy szerepe volt a technika elterjedésében Gilles Deleuze francia filozófusnak, szorosabban pedig Le pli - Leibniz et le baroque című könyvének (franciául 1988-ban, angolul The Fold: Leibniz and the Baroque címmel 1993-ban jelent meg; némi magyar ismertető Moldvay Tamástól itt).
Rem Koolhaas (OMA): Seattle Public Library (2004), Seattle, USA. Kép: architecture.about.com
Nem véletlenül használtam az előbb az irányzat szót: a klasszikus stíluscímkék felragasztgatása manapság nem kis kockázattal jár. A híres holland építész, Rem Koolhaas fent látható épületét például többnyire a dekonstruktivista építészet példájaként szokás emlegetni - pedig ha esetleg célunk lenne a 'folding' építészeti stílusként való bevezetése, ott is kiválóan megfelelne. A végkövetkeztetés valami olyasmi lehet hogy a dekonstruktivizmus, azaz a megszokott felületek, síkok és terek felbontása stílusként értelmezhető, s erre hasznos eszköz, technika a folding.
BEHF Architekten: Fabios Restaurant (2002), Bécs. Kép: Atelier A+D
A folding nemcsak a megszokott, vízszintes és függőleges homlokzati síkok, raszterek mozgalmasabbá tételére ad lehetőséget, de az épület működtetésében is számos új irányt tár fel, legyen szó a természetes napfény bejutattásáról vagy a ventillálásról. Arról nem is szólva, hogy rendkívül látványos, figyelemfelkeltő végeredményhez vezet.
Daniel Libeskind: A Royal Ontario Musem bővítése (2002-2007), Toronto, Kanada. Kép: e-architect
A téma aktualitását az adja, hogy a londoni Hayward Gallery fennállásának 40. évfordulóját egy roppant érdekes, Psycho Buildings című kiállítással ünnepli (ismertető és galéria a Telegraph-ban). A tárlatot úgy is fel lehet fogni, mint különleges, bejárható építészeti élményparkot, a legtöbb installáció azonban egy vagy több létező, fejlődő építészeti gondolkodásmód leképezése - mint a foldingé.
Atelier Bow-Wow: Life Tunnel (2008). Installáció a Hayward Gallery Psycho Buildings című kiállításán. Kép: Dezeen
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tisztelettel
meghívja Önt
Szatmári
Gergely fotográfus Conventional
című
kiállításának megnyitójára és fotóalbumának
bemutatójára
2008. április 17-én (csütörtökön)18 órára
az egyetem Ponton Galériájába.
A kiállítást
megnyitja: Petrányi Zsolt, művészettörténész, a Műcsarnok igazgatója
A kiállítás
megtekinthető 2008. április 18-tól május 14-ig.
Nyitva
tartás: keddtől szombatig 12-től 18 óráig
Cím: 1015 Budapest, Batthyány utca 65.
"Ennek a személyes indíttatású vállakozásnak alapvetően két vetülete körvonalazódik: egy szociális és egy kulturális. A kiindulópont egy részletesen felépített fiktív esemény megrendezése, valódi vívókkal és hiteles szereplőkkel. A történet különböző városokban és tájakon játszódik. A helyszínek belső terek, lakások, épített parkok vagy az érintetlen természet. A fotózás helyszínei távol esnek a vívás sporttevékenységéből adódó megszokott sémáktól.
Ily
módon – leépítve a 'sportvonatkozásokat' – tág teret
biztosítottam az akció és a karakterek kibontására, megőrizve
a vívósportból eredő koreográfiát és megjelenést, ezért a
tevékenységek absztrakt jelenségként épültek be a valós
jelenségek közé. Célom az emberi életformák és az abból adódó
lehetőségek és képtelenségek bemutatása. Ezen az absztrakt
koreográfián keresztül, valamint a különböző nemzeti
sajátosságok és jellegzetességek figyelembevételével
vizsgálhatom és elemezhetem a környezet, az individum és a
közösség reakcióit, feltárva az adott csoport szociális és
kulturális állapotát.
A projekt helyszínéül rangos és
emblematikus vívó helyszíneket kerestem, mint Hamburg, Róma,
Párizs, Havanna, Kairó, Barcelona és Tokió. A kiindulópont egy
olyan vívóesemény volt, aminek magam is részese voltam. Ez az
esemény Hamburgban egy polgári, belvárosi lakásban játszódott
pár éve és elindított egy olyan úton, amelynek még ma sem
értem a végére. A történet szereplői: két vívó és nézőik, akik
egy baráti társaság tagjai, és azzal a céllal gyűltek össze,
hogy szemtanúi legyenek a két vívó párbajának. Az ott látottak
és átéltek különös hatással voltak, mind a résztvevőkre, mind
a nézőkre.
Nem a vívással való első találkozás az, ami
olyan erős hatással volt rám, hiszen azt már korábban is
ismertem, hanem azok a körülmények, amik ezzel az eseménnyel
együtt jártak. A vívás, a vele járó izgalmak és a mozgás
szépsége, különössége és az esemény furcsa atmoszférája
együttesen okoztak katartikus élményt. A vívók mozgása a szűk
térben, és a zárt közösség reakciói olyan légkört teremtettek,
amelyben érthetővé és kitapintható vált számomra a feszültség.
Láttam ennek hatását mindazokon, akik szintén részt vettek az
eseményen, elhatároztam, hogy újra feldolgozom a korábban
átélteket. Ha pedig újra megteremtem a korábbi szituációt,
akkor megpróbálok átfogó képet alkotni a vívásról, a
németekről, a közösségről, barátságról, életformákról. És ha
mindez megvan, akkor megvizsgálom, hogy vajon miként működik
mindez más kultúrákban, más közösségekben, más tájakon.
Világossá vált, hogy a vívás elsősorban nem sport. A
vívás végigkíséri az emberiség történetét. Kialakulása a
lovagias párbajra és a párbaj szabályaira vezethető vissza.
Egy meglehetősen zárt világ, amely nem tartozik azok közé a
népszerűbb sportok közé, amik nagy közönséget és vele együtt
sok pénzt, szponzort vonzanak. Mozgáskultúrája egyoldalú és
körülhatárolt. Taktikus játék, amely néha dinamikusan támadó,
néha taktikusan kivárásra építő. Alapállása féloldalas, kissé
természetellenes, amely révén eltérő mértékben fejlődik az
izomzat. Az edzések monotóniáját más mozdulatsorokkal,
sportokkal helyettesíteni, kiváltani nem lehet. Teljesen
individualista tevékenység, mely szenvedélyektől, indulatoktól
fűtött. Sajnos mindezek, az arcra kiülő érzelmek, melyek a
laikus, izgalomra vágyó nézőt esetleg csábítanák, teljesen
láthatatlanok a maszk takarásában. A szabályok érvényesülése
és a találatok többnyire követhetetlenek a gyorsaság miatt.
Számomra lenyűgöző a döntések és döntési mechanizmusok
dinamikája, a taktikus és ösztönös cselekvések keveredése
hárításban és vágásban, és az ebből következő eredmények. Az
indulatok palástolása és kifakadása, az ember átalakulása,
átlényegülése. Mindezeken túl pedig a vívó, mint a fegyverrel
felvértezett harcos szimbolikus megjelenése, valamint a párbaj
gondolatisága és ennek lehetőségei a jelenben. Hordozója olyan
fogalmaknak amelyeket ismerünk, de már nem tartunk
relevánsnak."
Szatmári Gergely
E sorok írása közben a designcukrászda megnyitóján kapott édességeket ropogtatom. Mióta elfogyasztottam a nyalókát, a cukorkarperec a kedvencem - épp olya, mint amilyet a földvári vásáron vettünk gyerekkoromban. Múlt pénteken Újpesten megnyílt az első (és egyetlen) hazai designcukrászda, a Sugar!Shop.
EZ!
Pecha Kucha Night Budapest vol.06
A rövid prezentációkról híres eseménysorozat már a világ közel száz nagyvárosában hódít. A Locsi-Fecsi Est hatodik alkalommal kerül megrendezésre Budapesten, a KÉK-ben!
Hartvig Lajos, aki a decemberi teltházas eseményen tartott
előadást, így fogalmazott a Pecha Kucha rövid, hatperces prezentációs
formájáról: "Nem pipa, nem szivar, cigaretta!"
Időpont: 2008. március 14. péntek 20h20
Helyszín: KÉK - Kortárs Építészeti Központ 1076 Budapest, Nefelejcs utca 26.
Érkezz korán, hogy legyen ülőhelyed!
Jegy: 800 Ft (1 ital)
pechakucha.hu Klikk!
Az elmúlt napokban három kiállítást is volt szerencsém megtekinteni; gyors kommentár, hátha valakinek sikerül kedvet csinálnom.
1. A Magyar Nemzeti Galéria által nemrég megkapott szárnyban, a Ludwig Múzeum várbéli helyén Vaszary János (1867-1939) festőművész gyűjteményes kiállítása tekinthető meg. Vaszary, jóllehet a 20. század első felében megbecsült mesternek számított, és lakhelyén, Kaposváron saját múzeum emlékezik meg róla, sokáig nem volt a művészettörténeti kánon része, ami leginkább számos stílusváltásának, és életműve, hogy finoman fogalmazzunk, egyenetlen színvonalának köszönhető.
Leginkább az aukciósházaknak köszönhetően azonban mára bekerült a köztudatba, nem is akárhogyan. 2001 aukciós rekordját egy Vaszary-képnek köszönhette a MűTerem (ma Virág Judit) Galéria: a csendéletért folytatott komoly harcok után hatvanmillió forintnál koppant a kalapács, ami akkortájt meglehetősen szép summának számított.
A festő életművének az a hányadát tehát, ami nem került a Nemzeti Galériába, mára jórészt műgyűjtők kaparintották meg. A Galéria munkatársai azonban nem kis munkával páratlanul gazdag tárlatot pakoltak össze a magán- és állami kézben levő anyagból, és bár, mint említettem, a színvonal meglehetősen egyenetlen, egy látogatást a Vaszary-tárlat megér; biztosan talál magának kedvenc képet mindenki.
Képek (és ajánló): MNG
2. A magyar film 100 évét mutatja be a KOGART legújabb, a Nemzeti Filmarchívummal közösen rendezett kiállítása, az Andrássy úti palota mindhárom szintjén, szokatlanul fantáziadús installációval és gazdag anyaggal. A legfőképp az archívum anyagából származó tárlaton olyan érdekességek csodálhatók meg, mint a kedvenc gyerekkori rajzfilmeink eredeti tervlapjai, eredeti forgatási kellékek, és legfőképp számos, a magyar filmgyártás gyöngyszemeiből kiragadott pillanatkép.
A látványos és szórakoztató kiállítás egyetlen, ám számosak által felrótt hibája, hogy a magyar film nem száz, hanem 107 éves idén, de ezen hajlunk felülemelkedni. Kovács magánmúzeumában (akinek egyébként a fenti Vaszary-kiállításon is szerepel néhány kép a kollekciójából) érdekes kiállítások szoktak lenni, ez év második felében például Gulácsy Lajosnak, a nagy látomásos festőnek lesz átfogó tárlata. A látogatással azonban vigyázni kell: a palota helyiségeit sokszor rendezvényeknek adják ki, ezért előfordul, hogy egy vagy két szint nem látogatható.
Bővebb infó a honlapon, ahonnét képünk is származ. A meghívásért köszönet Zsoltnak.
3. Természetesen a legjobbat hagytam utoljára. Az idei Reneszánsz Év legütősebb kiállítása a Szépművészeti Múzeumban látható, A Mediciek fénykora - Élet és művészet a reneszánsz Firenzében címmel. Katalinnak hála, az ünepélyes meghívón képviselhettem magam múlt csütörtökön, ami, mondanom sem kell, általános unalomba fulladt. Miután a nagyszámú celebritások végigrohantak a tárlaton (Pető Iván igen szaporázta, de még mindig emberesebben bírta, mint Zwack Péter, akivel a tárlat bejáratánál találkoztam össze, csak ő épp kifelé tartott), végre mi is bejutottunk.
Ha csak annyit kapok, amire számítottam (néhány műremek Firenzéből + a szokásos válogatás a Szépművészeti saját anyagából), akkor is elégedett lettem volna. A tárlat azonban példátlanul gazdag. Többszáz műtárgyat hoztak el Firenzéből, Michelangelo-rajzoktól kezdve egy hatalmas Botticelli-képen egy tucatnyi Bronzinón keresztül a firenzei dóm Brunelleschi-féle kupolájának eredeti (!) makettjéig. Ehhez hasonló, a reneszánsz művészetét bemutató tárlat Magyarországon még nem volt; márpedig Firenze és a 15-16. századi udvari kultúra meghatározta mindazt, amit ma értéknek tartunk. Teszemazt, az európai ember szépségről alkotott fogalmát.
A belép ára a tárlat jelentőségéhez szabottan borsos: a teljes árú 3200, az engedményes 1600 forintot kóstál - a múzeum saját akciójában egyébként minden hónap 3. szombatján a 26 év alattiak számára csak 800 forint a belépő. Kedvcsinálónak itt a kiállítás saját honlapja, ahonnét a Bronzino-képet is linkeltem.
Az idei Reneszánsz Év (amelyre szokatlan gesztussal négymilliárd forintot fordít a kulturális kormányzat) mág tartogat néhány meglepetést. Mátyásra emlékező kiállítások nyílnak a Hadtörténeti, az Iparművészeti, a Budapesti Történeti Múzeumban és a Nemzeti Galériában is. Az év végére pedig remélhetőleg megtekinthetővá válik Vitéz János egykori dolgozója is az esztergomi várban.
Egyébként én nagyon odavagyok a Reneszánsz Év reklámkampányáért, ami mostanában eluralta a metrót. Végre valami szokatlan, valami fantáziadús! Ahogy a hivatalos honlapon: a jobb sarokban Mátyás (akinek épp olyan az orra, mint a holló csőre) szkettel egy lantosnak... Humor egy kormányzati rendezvényhez? Deo Gratias.
A Reneszánsz Év arculatáért a mimoza communications felel - a saját honlapjuk sajna még csak készül, de nekik lehet bazsoválni.
Nem gondoltam volna, hogy eddig fokozódik a sztárépítész-mánia: nemrég felkérték Zaha Hadidot, a világ legismertebb nőépítészét, hogy tervezze meg saját cipőjét és parfümjét. A hírességek illataiban nagy üzlet van, ezt már sokan kiszagolták. Legutóbb Kate Moss rukkolt elő saját, nagy fantáziával 'Kate' névre keresztelt kölnijével, amely egyből le is mosta az addigi piacvezetőt, Katie Price modellt, akit Jordan néven ismernek a világ boldogabb felén.
Kate Moss és Katie Price, aka Jordan
A cipő még Zaha Hadid esetében is érthető, biztosan nagyon dizájnos darab lesz - na de ki az a vastagabb pénztárcájú hölgy, aki Zaha Hadid illatát szeretne magára fújni? Alant a tán legjobb valaha lőtt kép a díváról. És, nos, egy rosszabb.
Azért csak hogy elkerüljem a vádaskodást: a felkérés tényét nem egyedül én érzem furcsának.
Az amerikai fotós és médiaművész, Douglas Gayeton a kilencvenes években fedezte fel magának az itáliai vidéket. Megérintette az ott élők "lassú élete", az, ahogyan az emberek mozdulataiban, gesztusaiban, szokásaiban évszázadok köszönnek vissza. Nagy méretben előhívott fotóira ezért ráírja, amit a kép nem mondhat el; azokat a történeteket és tudnivalókat, amik, túlmutatva a fényképen, a szereplők mindennapi életébe engednek betekintést.
Gayeton fotóiból augusztus 18-án nyílt kiállítás a petalumai (Cal) Singer Gallery-ben. Az eredeti részletek visszaadására nincs módunk - de a képekre kattintva, nagyobb méretben, el lehet böngészni a(z angol) sorok között.
Ismerem a csirkéimet.
Amikor azt hisszük, lóháton ülünk, akkor vagyunk a földön.
Asztalnál nem beszélünk a "felszarvazottakról".
forrás: boingboing
RSS