Az NL Architects virtuális valóságai

A velencei biennále itáliai pavilonjában, a meghívott tehetséges fiatalok között láttam a holland NL Architects tréfás, ugyanakkor elgondolkoztató montázsait - szerencsére Marcus Fairs felpakolta őket a dezeen-re, így meg tudom mutatni.

Gugli-fa a pálmaszigetek mellett: a tengervíz szintjének emelkedésével egyre több lakható szárazföldre lesz szükségünk.

A Csendes-óceán áramlati rendszere egy hely felé tereli a víz felszínén lebegő műanyaghulladékot. Ha az egyszer összeáll, akkora úszó sziget létre, mint Franciaország, Spanyolország és Olaszország területe együttvéve.

200 km/óra minimum - a minket körülvevő, általunk használt produktumokban gyakran különleges lehetőségek rejlenek, amelyeket egyáltalán nem használunk ki.

Európa fővárosaiban 18 négyzetkilométernyi irodaterület áll üresen. Ez annyi, mint Manhattan fele, vagy egy ötven ikertoronyból álló szellemváros. 

Még több kép itt. 

DEAR GOD

Az internet egyik legcsodásabb velejáróját használja ki a Dear God, amely a világ minden részéről származó, istenhez írott leveleket tesz közzé. Az alapgondolat tehát olyasmi, mint a PostSecret, és persze nem is túl eredeti (amin a vizualitás felturbózása segít), de el tudom képzelni, hogy valaki addiktívvé válik.

Az igényes megjelenést magyarázza, hogy a Dear God egy kreatív stúdió, a marketinggel és arculatépítéssel is foglalkozó Something-Somewhere munkája. 

Forrás: thecoolhunter

Lágy Herkules

Vannak néha olyan ötletek, amelykre csak csettinteni tudok, és azt mondani: ebből kell egy. Ilyen a FAT (azaz a Fashion Architecture Taste nevű építésziroda) ülőbútora, amely egy lábakra szerelt, puha habszivícsból készült Herkules-fej. Na ez geg. Foglalj helyet, kérlek.

Forrás: dezeen

Átalakul a Blaha Lujza tér?

Urbanistánál találtam ezeket a képeket, de mint kiderült, egy Népszabi-cikk mellékleteként is láthattam volna őket - alighanem akkor, ha a cikket nem kinyomtatott formában olvasom.  A látványterven, valószínűleg nem sokan találnák ki: a Blaha Lujza téri Corvin Áruház eredeti - ma is létező, ám fémburok alá rejtett - homlokzata látható, magát a tömböt pedig hatalmas, ezüstös, az oldalhomlokzatokba is belehasító struktúra koronázza. 

Mint a Népszabiból kiderül, ez csak a Művészetek Palotáját is felépítő Zoboki-Demeter építésziroda víziója; mindenesetre van saját honlapja, ahol lehet ötletelni is a hasznosításáról.  A cikket egyébként érdemes elolvasni, már csak azért is, hogy lássuk: Magyarország egyik vezető (illetve annak tartott) építésze hogyan gondolkodik a főváros jövőjéről. Engem azonban most jobban érdekel ez a terv, illetve annak építészeti vetületei.  

Zobokiék helyesen éreznek rá, hogy a Blaha nem működik városi térként, ami nem is csoda, hiszen maga is egy hiánynak: a Nemzeti Színház felrobbantásának köszönheti létét. A Corvin homlokzatának rekonstrukciója önmagában nem ad a térnek súlypontot; ezt megtehette volna a mellé épülő Europeum (illetve momentán Blaha Center Hotel, ha jól tudom), de ehhez sem a megbízónak, sem az építésznek nem volt bátorsága. Zoboki ezzel szemben itt képes olyan markáns kortárs elemet helyezni a térre/be, amely összefogó elemként, egyfajta keretként működik. Úgy teszi idézőjelbe a felújított (egyébként a városi közösség emlékezetéből már kiesett) eredeti homlokzatot, hogy emlékeztet a köztes állapotra, a bádogdobozra, ugyanakkor újszerű és merész. Az előrenyúló párkánymotívum hasonló, csak még praktikusabb és a helyszínhez illőbb, mint a koppenhágai új operaház (az Operaen) esetében.

Henning Larsen: Operaház, Koppenhága,  2000-2005. Kép: wikipédia

Zoboki elképzelése bátor és határozott; meggyőződésem, hogy Budapestnek sok ilyen kortárs jelre lenne szüksége, akár ideiglenes, akár állandó jelleggel. Kár, hogy sosem fog mgvalósulni. 

Péntek #33

Mesi Ámerikából hívta fel a figyelmem a NYTimes TMagazine-jának tavaszi számára, nagyon izgalmas grafikailag és tartalmilag is. És akkor már az őszi számot is ajánlom, tényleg jó. Legújabb filmje, a Vörös Hadsereg Frakció körül bonyolódó történet kapcsán Moritz Bleibtreu arról, milyen terroristát játszani. Új Philip Roth könyv, a legutóbbinál is több kellemetlen leírással. Mark Rothko a Tate Modernben. Dagmar Herzog arról, hogyan változott meg az amerikai vallásos jobboldal viszonya a szexhez. A New York Times a szombaton újranyíló MAD-ról. Magánpénzből nyílt meg London legújabb koncertterme. 13 hónapig restauráltak egy százötven éves óriáscsillárt Philadelphiában. Árverési rekordot dönthet Picasso Harlekinje novemberben. Cenzúrázzák Simpsonékat és a South Parkot Oroszországban?

Takashi Murakami, napjaink egyik legkeresettebb japán képzőművésze a frankfurti Museum für Moderne Kunst-ban állít ki (Brigitte Werneburg kritikája a Die Tageszeitung-ban). E bejegyzésben is az ő képei sorakoznak a dezeenről.

És hadd hívjam fel a figyelmet ehelyütt zacc színházi blogjára.  

Miasszonyunk-katedrális, Licheń

NOTICE THE DIFFERENCE!

Elolvasom »

Péntek #32

Olvasnivaló helyett hallgatnivaló. 

Az új székház, az 1973-ban épült volt OMFB-irodaház határozza meg a Kulturális Örökség Napjainak tematikáját a Kortárs Építészeti Központban, szeptember 20-án, szombaton. 16 órakor Városi Túra indul az épület elől, amely a Belváros jelentős, a korszakból származó épületeit mutatja be. Tudta például, hogy a Petőfi Sándor utcai Chempolimpex-székházat a lebontott Erzsébet-híd pilléreiból származó kőanyaggal burkolták? Ehhez hasonló érdekességek tudhatók meg a túra alkalmával a Belváros jeles, de nem egy esetben veszélyeztetett korabeli épületeiről.

A hatvanas-hetvenes évekhez való viszonyunkat az este folyamán előadások segítségével is csiszolhatjuk. 18 órától a KÉK Szervita téri épületében Simon Mariann építész, egyetemi docens Az északi fény vonzásában - Európa és Magyarország építészete a hatvanas-hetvenes években című előadását lehet majd meghallgatni. Ezután Kovács Dániel művészettörténész beszél a közelmúlt építészeti emlékeinek védelméről nálunk és külhonban. Végül Mújdricza Péter építész, művészeti író Zalotay-legendárium, avagy a szabadlelkű építés végtelen szorongása című előadását lehet meghallgatni a legismertebb magyar-svájci építész, Zalotay Elemér életművéről.

hg.hu

11. Építészeti Biennále, Velence

Tajcsi szatyorral a japán pavilonban. 

Mint azt a múlt héten - a szerénység látszatát is gondosan elkerülve - említettem, a velencei biennálén jártam (ez az új bejegyzések felette ritkásságának csak egyik eredője; a többiről később). Hát, mit ne mondjak, nagyon jó volt. Összehasonlítási alapom nincs, ugyanis, köztünk szólva, ez az első, amire kijutottam, de kezdetnek abszolút megtette.

Jean Nouvel idegen udvartartással találkozik.

Sajnos három napunk jutott mindenre, jóllehet ez az eddigi legnagyobb biennálé, csak nemzeti helyszínből van 56, plusz a többi kiállítás. Aki eljut, mindenképpen érdemes megnéznie a portugálokat a Canal Grande partján, tőle nem messze a sydney-i operaházat tervező Jorn Utzon életművét, a 'Towards Paradise' nevű kertet az Arsenaléban, és ha alkalma van rá, akkor a Zaha Hadid - Patrick Schumacher installációt. Utóbbit jómagam nem is láttam.

A vízen úszó tükörkocka piros hasából fa nő ki.

Kissé részletesebb és neutrálisabb cikkemet sok fotóval ld. itt. További olvasnivalók: Somlyódy Nóra a tranzit.blog.hu-n (1, 2), Szablyár Eszter a hétfői Népszabadságban (sajnos a NOL-on most nem találtam), Martinkó József az eheti ÉS-ben (én már olvastam egy részét :) és Kozma Zsolt a következő Műértőben. A kultura.hu-n pedig sztár lettem, hála Kollányi Petinek, haha.

FIAT típusú személygépkocsik az olasz nemzeti pavilon egyik makettjén. 

Péntek #31

A héten szerda reggeltől a velencei biennálén vagyok, így ez most egy rendhagyó péntek lesz. hírek helyett néhány olyan oldalt mutatok meg, amelyeket szívesen olvasok, mikor időmből tel.

művész: slimaq, forrás: designineurope.eu

A hírlapok közül a Guardiant ajánlom a leginkább nyugodt szívvel. Áttekinthető, színes, profi weboldal; nagy kár, hogy a magyar weben nincs ilyen napilap. A hazai szájtok közül a kultura.hu érezhetően fejlődött az elmúlt időszakban, jóllehet már náluk is találkoztam a hg.hu-ról származó saját, enyhén átírt cikkemmel - mint ahogy a Szabad Földben, nyomtatásban is (ezen jót röhögtem - egyébként a Szabad Föld még mindig az egyik legkevésbé elfogult, kifejezetten színvonalas hetilap). A magyar blogok közül továbbra is ajánlom a Budapest jövőjét és a forrás: budapestet, és az Urbanistát is - mindhárom nagyon színvonalas és igazi prófétai feladat, remélem, kitartanak. (Egyszersmind hadd hívjam fel rá a figyelmet, hogy a Budapest jövőjét igazgató PG hozzánk is ír, eddig két absolutely hiánypótló cikke jelent meg a KÖKI-ről és a Kelenföldi Városközpontról.) A blogos közösségfejlesztés legpozitívabb példája, amit ismerek, a judapest.org. Politikai blogként a Kettős mércét szoktam böngészni.

Külföldi lapok közül a street-artos Wooster Collective és a meglehetősen vegyes FFFFOUND! nagy kedvencek. Ha valaki nem tudta volna, van kelet-közép európai designblog is, designeast.eu címen.

Akik a fentebb említett mindegyikét ismerték, azokat várjuk a jövő héten. Addig is jó hétvégét!

Egy nagykövet, fizetség nélkül: Gát János galériája

A képen látható úr Gát János, aki a kilencvenes évek eleje óta tart fenn galériát New York-ban; korábban a Madison Avenue-n, újabban pedig a Bowery-n, ahol idén a SANAA által tervezett New Museum is megnyílt. Gát úr azon honfitársaink egyike, akik véleményem szerint minden megbecsülést megérdemelve igyekeznek kultúránkat megismertetni a külföldi közönséggel. Olyan magyar művészeket mutatott már be, mint Farkas István, Gulácsy Lajos, Mednyánszky László, Gedő Ilka és Román György illetve a kortárs(abbak) közül Hajas Tibor, Kicsiny Balázs vagy Reigl Judit; utóbbit itthon is csak az elmúlt években kezdi megtalálni a nagyközönség.

Nagy kedvem lenne bemutatni a magyar származású külföldi galeristákat, Havadtőy Sámueltől a londoni Richard Nagyig, de a mélyebb kutatáshoz szükséges idő hiányában ettől most eltekintek. Azért olvasgatni, nézelődni lehet. 

Szabadság tér, 2008. szeptembere

Amikor a MuMa elindult, ígéretet tettem magamnak, hogy tartózkodni fogok az aktuálpolitikától. Ezt az ígéretet máig tartottam, és így lesz a jövőben is. Bár úgy tűnhet, ebben a bejegyzésben sem kívántam kivételt tenni. Elsősorban városképi szempontból szeretném felhívni a figyelmet egy igen súlyos problémára. Néhány történelmi és kulturális tényezőre kénytelen leszek rámutatni; ezekkel véleményem szerint nem lehet vitatkozni. (Előfordulhat, hogy mások szerint de; ez esetben kérném az emberi hangnem használatát.)

Budapest, Szabadság tér, 2008. 09. 06. 

A képeken látható objektum Budapest központi terén, a Szabadság téren látható, immár több mint egy éve. Felállításának körülményeit, a lezajlott engedélyeztetési eljárást nem ismerem. Tény, hogy az elmúlt időszak alatt siralmas állapotba került; a sátor belseje valószínűleg hajléktalanok szálláshelyéül szolgál, lapjait pedig megszaggatta a vihar. Ottjártamkor egy hüledező olasz turistacsoport silabizálta a betűket a sátor oldalán. Ami azt illeti, majd elsüllyedtem szégyenemben.

A háttérben az amerikai nagykövetség.

Az egykori Újépület helyén létrehozott Szabadság tér e részén eredetileg egy virágágyás állt, majd a két világháború között itt helyezték el az úgynevezett Ereklyés országzászlót, illetve a Nagy-Magyarország elvesztett részeit jelképező négy, műkőből készült égtáj-figurát. A szoborkompozíciót a második világháború után, a központi szovjet emlékmű építésekor semmisítették meg. Mint az közismert, a rendszerváltást követően az összes szovjet emlékművet eltávolították Budapest utcáiról, de ezt az egyet a Budapestet felszabadító katonák emlékére megőrizték, az Orosz Föderációval kötött szerződésnek megfelelően érintetlenül.

Sátor a szovjet emlékművel.

Valójában nem értem pontosan, mi lenne a sátor szerepe. A feliratok szerint voltaképp történelmi intő, az egykor itt állt Ereklyés országzászlóra emlékeztet. Valószínűleg nem kell különösebben kihangsúlyoznom, hogy ennek a jelenlegi állapotában és formájában nem tud eleget tenni. Ez a funkció véleményem szerint egyébként sem állja meg a helyét; amennyiben a szovjet emlékmű kétségtelen korlátoltságát kívánnánk ellensúlyozni, úgy azt egy, a második világháború összes áldozata emlékére szentelt monumentummal lehetne megtenni, nem egy szakadt sátorral.

Lakók nyomai a szakadt ponyvák mögött. 

A sátor oldalán olvasható szöveg, amely az Ereklyés országzászlóra mint 'a magyar állam legfőbb nemzeti jelképére' hivatkozik, szimpla történelemhamisítás. Ha azonban ennyi lenne a kompozíció összes szerepe, azt még el tudnám fogadni. A sátor elé állított keresztekkel azonban ez egy nyíltan vállalt Trianon-emlékmű, aminek itt, ezen a téren, 2008-ban semmilyen helye nincs és nem is lehet. Katolikusként ráadásul a keresztre szegezett furnér-nagymagyarországot semmivel sem találnám kevésbé sértőnek, mint mondjuk a bolzanói békát.

A háttérben a Nyíri István - Lauber László tervezte Pénzintézeti Központ (1937-40), ma bankszékház.

A Szabadság téren jelenleg is álló együttes nemcsak jelenlegi állapotában lepusztult és szégyenletes, de szimbolikájában is zavaros. A legnagyobb baj azonban, hogy európai uniós tagországként ilyenekkel ijesztgetjük a látogatóinkat. És hol az emlékműve a nemzetek közötti megbékélésnek? A Monarchia idején Budapestet felépítő szlovák kőműveseknek? A déli Belvárost megteremtő szerb kereskedőknek? Az itt, ebben a városban szárba szökő román írásbeliségnek?

Ezek azok a kötődések, amelyekkel foglalkoznunk kellene. 

Kortárs építészet Chilében

Nem, Chilében még nem jártam, egyszerűen csak a Plataforma Arquitectura és a XVI. (!) chilei építészeti biennálé jóvoltából elkészült egy olyan összesítés az elmúlt pár évben készült házakról, amit már régóta szerettem volna látni. A tizenhatmilliós Chile építészete ugyanis európai szemmel megdöbbentően színvonalas, hogy azt ne mondjam: a magyarral össze sem lehet hasonlítani. Magas nívón követik a nemzetközi trendeket, ugyanakkor olyan sajátosan modernista sítlusban, amely kizárólagosan Dél-Amerika e tájékára jellemző; Európából tán csak a holland és a spanyol építészettel lehet összehasonlítani.

Cristian Undurraga: Lakóház, 2007, Santiago

Cristian Undurraga - Alejandro Simonetti: Simonetti-irodaház, 2005, Santiago

Jólehet azt gondolnánk, mekkora vicc a világ leghosszabb országában lakni, a chileiek ezzel valszeg nem értenek egyet: negyven százalékuk, közel hatmillió fő ugyanis a fővárosban, Santiago de Chilében tömörül. És mivel a huszadik századot megelőző időkből néhány templomon és egy pénzverdén kívül nem sok megőrzésre méltó emlék maradt, itt lehet világvárost építeni.  

Juan Sabbagh - Mariana Sabbagh - Juan Pedro Sabbagh - Felipe Sabbagh - Marcial Olivares: Corporativo Duoc, 2007, Santiago

BOZA ARQUITECTOS - IGLESIS PRAT ARQUITECTOS: Corpgroup-székház, 2006, Santiago

 A magasházakon túl rendkívül színvonalas középületek, oktatási intézmények és szórakozóhelyek is épülnek.

Jorge Marsino P. - María Inés Buzzoni G.: Edificio Biblioteca Central Universidad Católica Del Norte, 2004

Jorge Marsino P. - María Inés Buzzoni G.: Liceo Técnico Profesional La Florida, 2007

Különösen tetszik, hogy sokszor használják a vizet, ami az ottani geográfiai viszonyok mellett nem lehet könnyű.

Juan Sabbagh - Mariana Sabbagh - Juan Pedro Sabbagh - Felipe Sabbagh: A Multiexportfood úszó háza, 2007, Guaitecas-partvidék

Guillermo Hevia H.: Cristalchile-gyártelep, 2006, Llay-Llay

És most elég a vizuális orgiából: a nézelődés folytatható az építészeti biennále honlapján. 

Péntek #30

A Guardian azon morfondírozik, vajon érdemes-e Londonban kulturális olimpiát is rendezni a sportjátékok mellett. Hogy Berlusconi kiéheztetné az olasz kulturális szférát? Ezt azért nem hiszem. Britanniában kiadják azt a Mohamed életéről szóló romantikus könyvet, amelyet az amerikai Random House nem mert (kíváncsi lennék, mit szól ehhez Jason Epstein - A könyvkiadás múltja, jelene és jövője című könyvét ezúton ajánlom mindenkinek). Már majdnem kidobta azt a munkáját Virginia Grayson, amellyel aztán végül megnyerte Ausztrália legnevesebb grafikai díját. Lassan összeomlik a világháború után Berlinben emlékként megőrzött romtemplom - ez ám a dilemma! Az International Herald Tribune a Bécs melletti Grafenegg nyári fesztiváljáról ír; érdemes tudni, hogy a helyszínül szolgáló kastély a Metternich-Sándor család birtoka. 1968 és 1989 Közép-Európájának történelmi szereplői Berlinben gyűltek össze a korról disputázni - angolul, németül. Rekordértékben szerzeményezett a Tate, Abu Dhabi beszáll a filmbizniszbe, és Gershwin-díjat kapott Stevie Wonder.

Jaime Pitarch: Csernobil (2007). Jó hétvégét.